Kati tollából
A vonatozás pillanatok alatt eltelt, bár kész csodának tartom, hogy utána épségben eljutottunk a szálláshelyig… mellesleg a nagy nehezen leszervezett bringatartós kocsiban még kb. háromszor ennyi bicikli elfért volna. 🙂 Az első napi szállás szuper volt, pedig a jacuzzit, konditermet és a szaunát ki sem próbáltuk. Na a másodikról ilyet nem tudok nyilatkozni, mivel azt az érkezés napján lemondták, úgy döntöttek, hogy nem nyitnak ki. Ez okozott némi izgalmat, de hála Beának, pikk-pakk lett új szállásunk, ott a nagyon segítőkész, rugalmas csapat csakis a mi kedvünkért egy nappal a tervezett előtt megnyitott – igen, így is lehet. Azzal a hellyel csak annyi volt a probléma, hogy nehezen volt megközelíthető, ezért Erik, Péter és Zoli oda se találtak (bár lehet, ez akkor sem sikerült volna, ha a város főterén van a szállás). Szerencsére a helyiek biciklivel és autóval a segítségükre siettek, így aztán éjszaka valamikor befutottak, azaz betámolyogtak, hogy onnantól nyugodtan folytathassák az ivást, immár szélesebb baráti körben. Páva bebizonyította, hogy igazán méltó a fekete sapkára, Péter mondata pedig (“Tudok egy rövidebb utat az erdőn keresztül”) szállóigévé vált.
Ha azt hittük, hogy az első nap hosszú volt, akkor nagyot tévedtünk, mert a távokat innentől kissé alábecsültük… pláne, hogy nekem pl. becsípődött a derekam a reggeli pakolás közben, így a 2-3. nap nem mondanám, hogy röhögve tekertem végig. Hatalmasat zakózni csak Zsoltinak sikerült, aki pedig érdekes módon egészen visszafogottan iszogatott, de hát az a fránya telefon plusz lejtő plusz kereszteződés. Kisebb-nagyobb szervizeléseket is be kellett iktatni néha, de ez természetes. Néha (gyakran) szétszakadt a csapat, de szerintem ahhoz képest, hogy ilyen sokan még sosem voltunk, tök jól tudtunk nagyjából együtt haladni, és összességében véve így még több kocsmát megismertünk. Amiből egyébként nem igazán volt sok, bár nem tudom, ez előny vagy hátrány-e, de én néha már úgy éreztem magam, mint aki napok óta a sivatagban vándorol egy csepp víz nélkül. Úgyhogy amint megpillantottunk egy kocsmát, nyilván azonnal átvágtunk a vállig érő gazon is a hűsítő nedű kedvéért.
A harmadik szállás izgalmát a folyamatos bujkálás jelentette a házinéni elől, mert egyedül itt ragaszkodtak a védettségi igazolványhoz. Itt élvezhettük egymás közelségét leginkább, a 10 főre jutó egy db vécés fürdőszobának, valamint a tíz négyzetméteren hatan együtt alvásnak köszönhetően. De ez is vicces volt. A kocsmák sokszínűsége és a helyiek közvetlensége azt hiszem, még sehol nem nyűgözött le ennyire. Egy egészen komoly riportfilmet lehetne itt forgatni. A flóra és fauna is elképesztően szép volt, bár a sokszor huszadik km a gáton már nem volt annyira izgalmas. Útközben emberekkel szinte egyáltalán nem találkoztunk, de pl. egy őz közvetlenül előttem ugrott át az úton. Apropó út, egy-két rövidebb szakaszt leszámítva szinte hibátlan, sima úton jöttünk. Kivéve Rákcsát, aki megtalálta az agyagos utat a legnagyobb felhőszakadás közben. Akadt néhol bringaút is, bár azt nem mindig találtuk meg, vagy a táblák hiánya, vagy a fejmagasságig érő növényzet miatt. Elázni (mármint az eső miatt) csak azoknak sikerült, akik eltévedtek, vagy lemaradtak, de a legnagyobb zuhét a tiszacsegei halászcsárdában vészeltük át, amit egyébként gasztronómiai szempontból is kiemelnék. Azt, hogy ilyen jó időnk lesz, álmodni sem mertem volna az előrejelzések meg a hetek óta tartó fagyoskodás alapján. A lényeget sajnos úgysem tudom így átadni, azt átélni kell, de Bocával és Andrással hazafelé már tervezgettük a következő BBK-t, rengeteg ötlet van. 🙂
